Mit hallgatsz? - Hát az mp3 lejátszóm. 2 centi x 3 centis kicsiny kütyü, körömmel nyomogatható gombokkal. Kis helyen elfér, nem úgy mint elődjei a "discman", vagyis a hordozható CD lemezjátszó, s annak elődje a kazettákat lejátszó sétálóember, vagyis a "walkman". Az első walkman 1979-ben jelent meg, a SONY cég találta ki, TPS-L2 típusszámmal látta el, kék-fehérbe burkolta, s dobta piacra. Nem indult fényesen a karrierje, ám később páratlan siker koronázta, köszönhetően azon utánozhatatlan tulajdonságának, amellyel kedvenc zenéinket, bárhol bármikor meghallgathattuk. Míg korábban a nappalikban dübörögtek a hifik, addig a walkmannel terek, parkok, középületek, járművek kicsiny szegletei alakultak át személyes terekké. Nem voltunk többé ráutalva a rádiós zeneszerkesztők ízlésvilágára, saját másolt, felvett, műsoros kazettáinkat játszhattuk le, bármikor, amíg volt a ceruzaelemekben szufla. Sétálva, utazva, villamosra várva dübörgött hát kedvencünk, néha fülsértő elnyúlt hangokon.

A technika fejlődésével később több gyártó is hasított a piacból, így már nem csak a japán gyár termékei között válogathatunk. Voltak sportos színesre kialakított, aztán elegánsabb kivitelű "egyedek", akadt fémből készült strapabírók, meg olyanok is, amelynek a műanyag "ajtaja" három kazettacsere után letört. Rádiót majd mindegyiken lehetett hallgatni. Kialakultak az ultra bass/mega bass/akármilyen bass gombbal, vagy equalizerekkel felszerelt típusok, kazettakivétel nélkül a másik oldalt is egy gombnyomásra játszó fajták, nagyfejhallgatós, kisfejhallgatós, fülhallgatós párosítások, és a felvevős, rögzítős walkmanek.
A szabadság, és zene, együttes érzését adták, megtettük az első lépéseket az izoláció felé. A folyamat nem állt meg ma sem, elég csak körbenéznünk egy-egy tömegközlekedési járművön, minden harmadik ember fejéből kikandikál a fülhallgató. Felosztottuk a teret, annak reményében hogy mindenütt otthon legyünk benne. Ez sikerült is, a kérdés már csak az, jó-e ha mindig egyedül vagyunk benne? Ráadásul már nem is kell hozzá a séta...

Korábban: (történik egy óvodában, két fiú beszélget)

- Add át kérlek.
- Nem adom, most én játszom vele!
- Egy hete még rá se néztél.
- Megváltoztak a dolgok.
- Ennyire?
- Igen, most Ő a kedvenc.
- Ahogy ismerlek, holnap már nem is fog érdekelni.
- Nem hiszem, szeretem.
- Bezzeg a nyáron, akkor még a Petinek volt a kedvence.
- Petit már nem érdekli, de engem nagyon, mért nem játszol mással?
- Mert engem is érdekel, nem csak téged, s lehet jobban.
- Figyelj, annyi más van itt, nézz már szét?
- Néztem, de most Őt akarom.
- Most nem, talán majd egyszer, amikor megunom.
- Lehet akkor már nekem sem fog tetszeni a vonatod.

30 év múlva: (történik egy szórakozóhelyen, két férfi beszélget)

- Add át kérlek.
- Nem adom, most én játszom vele!
- Egy hete még rá se néztél.
- Megváltoztak a dolgok.
- Ennyire?
- Igen, most Ő a kedvenc.
- Ahogy ismerlek, holnap már nem is fog érdekelni.
- Nem hiszem, szeretem.
- Bezzeg a nyáron, akkor még a Petinek volt a kedvence.
- Petit már nem érdekli, de engem nagyon, mért nem játszol mással?
- Mert engem is érdekel, nem csak téged, s lehet jobban.
- Figyelj, annyi más van itt, nézz már szét?
- Néztem, de most Őt akarom.
- Most nem, talán majd egyszer, amikor megunom.
- Lehet akkor már nekem sem fog tetszeni a csajod.

Gyermekkorom kedvenc gyümölcse
Ettem Őt reggel, és este
Ma megkínáltak vele, mégsem kértem
Csupán hamvasságát néztem
Bársonyos bőrét csak csodáltam
Selymes tapintását ugyan megkívántam
Mégsem kellett azonnal, tüstént,
El is hesegettem füstjét
Mert kerestem a magját, a lelkét
Amit húsa rejt, s megvéd.
Megtanultam, bármi is lehet a külső
Ha nincs a mögöttes belső
Fabatkát sem ér az egész,
Íze nem lesz tartós, csak kevés.
Az igazit, a teljesség adja,
Bőre, húsa és a magja
Csak együtt jelentik a szépet
Tudom már, összeraktam a képet
S ha holnap megkínálnak megint,
Szemrevételezek mindent, a fentiek szerint.
S ha nem lesz neki érdekes a magja
Nem harapom, bárki is akarja!
Csak a teljesség érdekel csupán
Ajkam csak erre nyílik igazán!

/2011.07.21/

Miután mindenki, vagy legalábbis majd egy millió (jelenleg 845 189, de mire leírom már lehet 500-zal több) ember megtudta a legnépszerűbb közösségi hálón (nevezetesen a facebookon) ,mi az Indián neve, máris itt vannak az újabb követők, amellyel Ősmagyar neved tudhatod meg, vagy éppen a cigány nevedet generálhatod le. Eléggé "kreatív-szegény" kezdeményezések, nem is lehet tudni, hogy lesz-e olyan sikeres mint indián párja, no meg azt sem hány hasonló fog még megjelenni, mondjuk a: "Tudd meg a kínai neved", vagy "Hogy hívnának ha szuperhős lenné?l" címmel. Köztudott a múlt héten egy ékszerkereskedő cég csinált egy alkalmazást, amellyel mindenki megtudhatta, hogy hogy mi lett volna a szerepneve egy a 80-as években forgatott NDK-s indiános filmben. Hol van már Ülő Bika, és Winettou? Az alkalmazás használatát megelőző kötelező "lájkolás" jó sok látogatót hozott a konyhára, így addig amíg nem lesz a sorozatos leiratkozás, tömegeket érintve jelennek majd meg karácsony előtt igencsak kelendő ékszerek az üzenőfalakon, nem titkoltan vásárlókat remélve ezáltal. Mindenki tudja, hogy a közösségeknek ereje van, de ekkora népszerűségre szerintem az ötletgazdák sem gondoltak. Pillanatok alatt meggenerálták a legnagyobb rajongótáborral rendelkező magyar oldalt. Mondjuk a többség nem az ékszerért ment oda, bár ha elgondolkozunk azon, mi lesz ha csak 1% fog vásárolni, átlagban 3000 Ft-ért, igen jó kis karácsony előtti bevételt generáltak ezzel. (Elővéve a számológépet ez cirka 25 millió forint...mondom én hogy van ereje! ) S mi volt a ráfordítás? Minimális...Egy röpke programozási költség és kész, se nem milliós tv reklám, vagy rádiós hirdetés, de óriásplakátot sem rakta ki...Ezúton is gratulálok az ötletért, de ahogy Budán is csak egyszer volt Kutyavásár, így nem hiszem hogy bármi Tudd meg a....neved kezdeményezéssel hasonló vízekre lehet evezni. Még akkor sem ha mindezt egy sportfogadással foglalkozó, vagy egy rádióállomás teszi ugyanezt... Bár ha meggondolom, a birkák is a kolomp után mennek, ráadásul a hülyeség is határtalan....A kíváncsiság meg nagy úr! :)

Jan szülinapot ünnepel. Hatalmas tortáján katonásan állnak a gyertyák. Körötte család, barátok, és a többiek: újságírók, fotósok, érdeklődök, bámészkodók. Mert minden évben ez van, október 30-án. Hatalmas felhajtás. Tavaly még a miniszter is lejött a belgiumi Essenbe, pedig senki nem hívta. Ő csak csendesen szeretne ünnepelni a szűk családdal, gyerekekkel unokákkal, mert ez az Ő napja, s csak egy szülinap a hétmilliárd között. De nem hagyják. Évek óta nem hagyják. Nem is fogják, hisz Ő az öreg kontinens legöregebbje. Két világháborúval a háta mögött, több mint egy évszázada figyeli Európa és a világ alakulásást. A történelmet ő nem olvassa, Ő maga a történelem. Jan szinte már alig hall, csak szájról olvassa a "Hepi börzdéj" nótát amit neki énekelnek. A sok vakuvillanás egyenesen zavarja, s a gyertyák elfújásához is már segítség kell, teljesen kiszolgáltatott. De mindenkit érdekel a titok, ostromolják, interjút kérnek, faggatják: Hogy csinálja? Hogy élt eddig? Interjút már nem ad, titkáról pedig már mindent elmondott korábban: "- Keményen végigdolgoztam az életem, szerintem ennek köszönhetem, hogy megértem ennyi nyarat. Ez tulajdonképpen a titok, meg hogy időben kell aludni térni." Valóban ennyi lenne? Ajánlom mindenki próbálja ki, s meglátja. 70 év múlva visszatérünk rá igaza volt-e Jannak.

/Megjegyzés: Jan Goossenaerts a harmadik férfi aki 110 évnél öregebb, Európában csak 14.en vénebbek nála, ráadásul mind nő./

.

New Generation. Ezt olvasom a doboz oldalán. A csomagoláson meg snacky. Az egyik kéz lassan benyúl a papírzacskóba, előkap egy illatozó, meleg falatkát és a szájhoz emeli. Rögtön utána a másik kézben lévő fémdobozból kerül valami lötty a szervezetbe, majd szigorú sorrendben ismétlődik, újra és újra: egy falat csemege, egy korty "pokoli" ital. Történik mindez a metrón, néhány nappal ezelőtti reggelen. Jó pár megállót elhagy a szerelvény amíg véget ér a modern táplálkozási kultúra reggelinek nem éppen nevezhető tápanyagbevitele. Jóllakott egyetemista srác áll fel immár a zsúfolásig telt tömegközlekedési járművön, felveszi szürke szövetkabátját, piercinges nyelvével körbenyalja száját, válltáskáját átcsapja mellkasán. -"Megérkeztem, itt kell leszállnom" -adja ki a jelet a központi idegrendszer vezérlő központja, és már veszi is útját az ajtó felé. Áthámozza magát a utazók tömegén, s eltűnik a hömpölygő áradatban, a mozgólépcsők irányában. A papírzacskónak már hűlt helye, az illat is elillant gyorsan, ám a megüresedett, magára hagyott doboz ide-oda guringál tovább az ülésen, így hívja fel a figyelmet: itt az új generáció járt...

Ránézek a naptárra, s szembetűnik, új évszakba léptünk. Megint egy a négy közül. Az év utolsó hónapját átjárják a fagyok, a hosszú esték, a díszek, a fenyőfaillat. Díszkivilágítás a városban, fabodék a tereken, ajándékok, forralt bor. Készülődés, kapkodás. Megint záróra, megint leltár. Már csak 31 nap maradt, aztán megint pezsgődurrogtatós, malacvisítós éjfél, s kanyaríthatunk egy kettest az évszám végére. Siet az idő, nem vár senkit. Új évszak. Megint. Nekem meg újra cserélni kell a fejlécet...

Amióta fotózom, van egy üres keret a falamon. Nincs benne fotó, csak a fehér karton. Ránézésre üres, mégis van benne több száz felvétel. Saját keret, amolyan csodaráma. Egyedi, enyém. Ha ránézek, és behunyom a szemem, elkezdenek felvillanni képek. Az el nem készült, de fejemben már megszerkesztettek ugyanúgy megjelennek, mint a már látott és általam még meg nem komponáltak. Váltakozik rengeteg téma, helyszín, esemény, szereplő, pillanat tökéletesen megszerkesztett felvételen. Itt vannak azok a képek is amelyeket már láttam valahol, mégsem tudtam lefotózni. Lehetett ez jártamban, keltemben, vagy épp a gépem keresőjében. Minden fotósnak van ilyen kerete, benne rengeteg felvétellel, amely csak és kizárólag neki jelenik meg. Idővel ezek a képek fogynak. Elkészülnek a beállítások, megvalósulnak a kompozíciók, lefotózódnak a pillanatok, hogy már ne csak nekem legyenek láthatóak. A cél is ez, minél többet megmutatni. Megörökítettem, közszemlére bocsájtottam, és már megyek is a következő felé, fogyasztom a keret képeit. Ám az idővel szembe jönnek új témák, találkozom új emberekkel, látogatást teszek új helyszíneken, vagyis új képek állnak össze, gondolatban. Elfogyni nem fog tudom, a versenyfutásnak, így sosincs vége. Egyetlen ellenszer van csak, ha megpróbálom minél többször lenyomni az exponálógombot, annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb kép legyen abban a bizonyos keretben, amit így hívnak: belső motiváció, magyarosabban az alkotásvágy!

Nem irigylem a mai szakácsokat. Azokat, pedig végképp nem, akik komolyan gondolják azt amit csinálnak! S itt most nem arra gondolok, hogy az ízek, étkek rengetegjében kell kalandozniuk. Ahány ház annyi szokás, ahány konyha annyi íz. Szakmai kihívás "mindent a helyére pakolni", tudják ezt ők jól, ezt választották, ebben profik. De ha az egyik kicsit is jobb az átlagnál, sőt ha Ő a legjobb, ha szívvel-lélekkel teszi mindazt, amit úgy hívnak gasztronómia, ha időt-energiát nem sajnálva képzi magát, fejlődik, ha kellő kreativitással rendelkezik, s még a beszélőkéje is meg van hozzá, akkor sem lesz önálló főzőműsora, hiába álmodik róla minden éjjel. Saját szakácskönyv kiadásában meg nem is kell gondolkoznia, bármilyen egyedi recepteket is tud letenni a tányérra. S miért nem? Mert helyette előrángatnak egy celebet, és inkább tízszer felveszik, majd összevágják, hogy is kell megfelelő sorrendben panírozni a rántott húst, leszűrni a tésztát, és meghámozni a hagymát, minthogy egy különlegesebb étel elkészítését mutatnának be, valami hozzáértővel. Mit sem érnek így a külföldi szakmai tapasztalatszerzési évek, a vendéglátóipari ismeretekkel megtömött iskolaévek, a szakmai plénum előtt letett mestervizsgák, a főnök séfektől ellesett mozdulatok...Helyettük főz más, műsorvezető, tv-s személyiség,ex híradós, szakácskönyvet ad ki humorista, énekes, színész...Lassan már mindenki, aki nem keveri össze a fazekat a tepsivel. Főznek nekünk, főznek egymásnak, velünk meg megetetik az egészet. A valódi tudás, meg megint csak a háttérben marad. Szerencsére, kivételek, és jó példák vannak már itthon is. Hurrá. Nem kell ugyanis minden ételt elSHOWzni...

Te hogy felelsz arra a kérdésre hogy: "Hogy vagy?" Lefogadom így: Köszönöm jól. Tudom korai zsenge értekezésemben (itt olvashatod) már feszegettem-e témát, most mégis újra elmetszem. Szóval a fenti válasz még néha velem is megesik, de pár hónapja sokan hallhatják tőlem válaszul: Mihez képest? A körülményekhez képest jól. Mert ugye Einstein óta tudjuk, minden viszonylagos, így testi-lelki állapotunk is. A "jól" válaszhoz pedig ragaszkodunk, márcsak a pozitív kicsengése miatt is. Betegen nem mondhatjuk azt, hogy jól vagyunk, csak ha egy betegebbhez viszonyítjuk magunkat, mint ahogy csakis akkor lehetünk jól lelkileg, ha annak aktuális rezgési frekvenciája magasabban van, mint az átlagemberé. De hol van ez az átlag frekvencia? Ki az átlagbeteg? Pl. átlaginfluenzás az akinek egy óra alatt 40 ml váladék folyik ki az orrán és köhögéseinek száma 5 és 10 között van? Kicsit abszurd...Induljunk ki inkább magunkból, mert mindenki ezt teszi (remélem). Ha a mihez képest kérdésnél a saját átlagainkkal tisztában vagyunk (azzal biztosan) akkor pofonegyszerű eldönteni felette, vagy alatta vagyunk-e. Ha felette akkor mehet a jól válasz. S még csak indokolni sem kell miért. Ellenkező esetben nagy a valószínűsége, hogy meg kell nevezni a nehezítő körülményeket. Mindenezek után bátran kérdem én "Hogy vagy ma?"