Amióta fotózom, van egy üres keret a falamon. Nincs benne fotó, csak a fehér karton. Ránézésre üres, mégis van benne több száz felvétel. Saját keret, amolyan csodaráma. Egyedi, enyém. Ha ránézek, és behunyom a szemem, elkezdenek felvillanni képek. Az el nem készült, de fejemben már megszerkesztettek ugyanúgy megjelennek, mint a már látott és általam még meg nem komponáltak. Váltakozik rengeteg téma, helyszín, esemény, szereplő, pillanat tökéletesen megszerkesztett felvételen. Itt vannak azok a képek is amelyeket már láttam valahol, mégsem tudtam lefotózni. Lehetett ez jártamban, keltemben, vagy épp a gépem keresőjében. Minden fotósnak van ilyen kerete, benne rengeteg felvétellel, amely csak és kizárólag neki jelenik meg. Idővel ezek a képek fogynak. Elkészülnek a beállítások, megvalósulnak a kompozíciók, lefotózódnak a pillanatok, hogy már ne csak nekem legyenek láthatóak. A cél is ez, minél többet megmutatni. Megörökítettem, közszemlére bocsájtottam, és már megyek is a következő felé, fogyasztom a keret képeit. Ám az idővel szembe jönnek új témák, találkozom új emberekkel, látogatást teszek új helyszíneken, vagyis új képek állnak össze, gondolatban. Elfogyni nem fog tudom, a versenyfutásnak, így sosincs vége. Egyetlen ellenszer van csak, ha megpróbálom minél többször lenyomni az exponálógombot, annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb kép legyen abban a bizonyos keretben, amit így hívnak: belső motiváció, magyarosabban az alkotásvágy!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.