Évekkel ezelőtt vettem egy puzzlet. 1500 db élmény. Havas Moszkva, a Krasznaja Plóságy azaz a Vörös tér festménye. Gyönyörű. Egyik barátomnak szántam, milyen jó lesz neki ajándéknak, épp volt egy orosz barátnője, s lakás minden sarka a nagy keleti testvérről szólt, Csarabuska, Matjoska, vodka...Lelkesen nekifogtam, aztán már lázasan pakolgattam, amolyan időkényszeresen: csináljuk, csináljuk! - mondogattam magamban, de persze élveztem is, ahogy az apró darabok kirajzolják például a hagymakupolákat. Elég gyorsan is haladtam, s pár nap alatt összedobtam a felét. A gyorsan jött siker azonban megbosszulta magát, amikor már csak az eget kellett kirakni. Ennyi egyforma kék elemet én még nem láttam. Szégyen vagy nem, beletört a bicskám. Ha egy este három-négy darab a helyére került már örültem. Lehetetlen, soha nem lesz vége, futott át agyamon. A motivációm annyira alább hagyott, hogy feltettem a szekrény tetejére, hogy majd....majd egyszer...de le már soha nem került. Egészen tegnapig. Levettem, letöröltem a port és......szétszedtem majd újra a dobozba rejtettem. Feltettem ugyanoda, ahol volt. El tudtam dobni a "nagy tanító" befejezetlenségét. Máshogy, máshogyan. Változtattam a stratégián, mert az élet nem állhat meg. Este bele is kezdtem egy másik kirakóba! :)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.