Minden nap látom őket, az anyukát és a gyerekét. MInden reggel óvoda, időben kell érkezni. Példamutatóan sétálnak, kéz a kézben. Szinte egyszerre lépnek. Szép látvány, mégis különös. Általában a kisgyerekek mennének mindenfelé csak az óvoda írányába nem, de itt most ezt nem látni, egyenesen a cél felé tartanak.  Nincs őszi levél gyűjtése, nincs izgő mozgó kacskaringózás, meg-meg állás, bohóckodás, fegyelmezett léptek, kéz a kézben. Az úttestnél megállnak, forgalmas jelzőlámpamentes, zebrás átkelés lesz. Ritkulnak ugyan az autók de lelépni nem mernek. Az egyik sofőr megáll átengedni a párost. A gyerek lelép az úttestre és meghúzza az anyukáját, aki még mindig a szegélyen áll, szinte kővémeredten.

- Gyere anyu, megálltak! - mondja a kislány mosolyogva, s elindulnak a zebrán át.

Sosem felejtem el a pillanatot, amikor leesett, hogy az anyuka vak.

(Október 15. A Fehér bot (a vakok és gyengénlátók) nemzetközi napja)