Jártamban, keltemben belefutottam néhány utánfutós, új "kawasaki" zöldbe öltözött robogókba. Furcsáltam is mit keres ez jellegzetes szín, ilyen kismotorokon, azt meg végképp, hogy mindegyik egy-egy kivilágított plakátot vonszolt maga után. Mozgó-média. Green Street, olvasom az oldalukon. Szerény angol tudásomat elővéve (szerencsére a színeket ugyebár még az elején megtanulja az ember) Zöld utca. A Green (zöld) szó manapság minden környezettudatos dolog elé beilleszthető, így a zöld utca sem jelenthet mást csakis valami környezet vagy éppenséggel természettudatos megmozdulást. Az azonban, hogy robogókkal járkálnak a városban, s plakátot húznap maguk után, éjjel-nappal azt én nem látom éppenséggel környezettudatosnak...Sőt, egyáltalán nem. A cég azt hírdeti kevesebb kinyomtatott plakát készül. Lehet, de a város levegője a pöfékelő robogóktól nem hiszem hogy tisztulna. S ugyebár az Ő plakátjukat is ki kell nyomtatni, igaz tényleg kevesebb számban. Ha felvenném a kapcsolatot velük, biztos kapnék tőlük mesés ajánlatokat, útvonalakat (mindegyik pontosan beárazva, munkaórában értékelve stb.) mert mindennek ára van. A levegőszennyezésnek is. Sosem szerettem a szájbarágós reklámhadjáratokat, így ezt sem fogom. Nekem a zöld utca ugyanis az alábbi képet jelenti. Ennyi....Többet érne ha fákat ültetnének!

Matchbox. Fellapozva az angol szótárt gyufásdobozt találom. Nekünk azonban mást jelentett anno. Apró kis négykerekű modellek, kék színű, sárga-piros csíkkal jelölt dobozban. Ikonok. Egy kor fémjelei. Legnagyobb előnyük volt hogy gyorsan gurultak, és hogy a festék csak évek múltán kopott meg kissé. Jó tudni hogy 1953-ban került bemutatásra az első kis "dobozos", A Lesney Products cég gyártásában akkor még tényleg gyufásdoboz méretű modellekkel. Évente 75 került bemutatásra, amelyeket meg is számoztak, így az 1-75 szériák uralták a cég termékpalettáját. Egy-egy ilyen modell nem volt több mint 7 centi hosszú. A 80-as évekre viszont már a "King Size" méretű autókkal játszhattunk, amely 1956-tól egészítette ki az apróságokat. (1:43-as méretarány, 10 centiméteres hosszban)

[caption id="attachment_3150" align="aligncenter" width="559"] Egy 34-es számú példány[/caption]

Vadásztuk a Made In England feliratúakat, amelyek igencsak kuriózumszámba mentek, nekem példul csak egyetlen (s egyben a legöregebb, 1977-ből) ilyen volt, egy amerikai menőautó, a többi már mind Made in Macau feliratott kapott a "hasára". Nemcsoda, hisz fénykorunkban (1982-től) már ott gyártották autóinkat.

[caption id="attachment_3151" align="aligncenter" width="300"] "Made in England"[/caption]

S hogy hol gurultunk? Mindenhol. Meggyűrve a szőnyeget készítettünk ugratót, de a parkettát is sikeresen karcoltuk vele. Na és az "Aranyrablós" játékról nem is beszélve. Egy lejtőn, - ami lehetett például az iskola udvarán felgyűrt futópálya gumija - elengedve a cél az volt hogy ki tud messzebb jutni az arannyal. Ha a következő neki tudta ütköztetni autóját akkor már Ő kezdte a gurítást, mert nála volt az arany. S ez így ment amíg be nem csöngettek. Mindenki hozta a kiszuperált autóját zsebben, s ment a party. A snóblizás modern változata, Einstand nélkül. Mondanom sem kell, hogy Pontiac Firebirddel örökös bajnok voltam!

[caption id="attachment_3152" align="aligncenter" width="300"] Az örökös "aranyhordozó"[/caption]

Voltak a kinyitható ajtók és felcsapható motorháztetős darabok, de az önjáró hátrahúzhatós megodásokban sem volt hiány. Persze autómodelleket nem csak a Matchbox gyártott, ismeretes volt még a Burago cég, meg jó néhány egyszerűbb - mondom inkább szerényebb - kivitelű. "Made in China" alvázfelirattal. Az olcsóságon a minőség is meglátszott, egy erőteljesebb gurításnál a vékony dróttengely könnyen ki is csorbult, körpályára állítva autónkat. Az összes közül azonban a piros Mercedes volt a kedvencem. Stabil megbízható jószág, Számtalan szerepjáték kelléke, s alig kopott róla a festék. Rescue Unit sosem felejtem ezt a feliratot! :)

[caption id="attachment_3153" align="aligncenter" width="300"] A kedvenc[/caption]

Ahogy öregszem, egyre kevesebb dologra emlékszem. Pedig azelőtt majd minden pillanatomat fel tudtam idézni. Nevek, arcok, szövegek, képek, dalok, impuzusok, történetek, Csak úgy előjöttek, könnyeden, régről és nemrégről egyaránt. Csak fellapoztam az "agyi noteszem" lapjait, s már meg is volt. De mára valahogy már nem olyan olajozot az egész, néha több perc is eltelik mire előkeresem, s sajnos van hogy napokig csak keresem, s van dolog amit meg sem találok. Pedig a notesz ott van, csak a lapok kevesebbek benne, vagy elkopott a bejegyzés, vagy felül írtam mással. Agyunk kapacitása tudom véges, rájöttem, - a mindent tárolok benne történet - nem kivitelezhető. Az a sok felesleges dolog amit beletettem, csak csökkenti a kapacitást. Illetve csökkentené, mert azt tapasztaltam: az igazán fontos dolgok megmaradnak. Mind, egytől egyig. Már csak az a kérdés, mi teszi őket olyanná, hogy bármikor játszi könnyedséggel elő tudjuk húzni őket, s pontosan fel tudjuk idézni azokat, bárhol is legyünk. Szerintem beleégetünk egy jelet, egy impulzust, egy számot, vagy tudomisén mit, de hogy megjelöljük az biztos. Mint a fényképezőgép dátumbélyegzője, jelölünk, s a jelöltek nem vésznek el. Sohasem. Ők a fontosak. A kevésbé fontosak kopnak, elvésznek, őket körbeveszi a felejtés s ez pont így jó. A jelölés mechanizmusára pedig rá kell rájönni, mert ahogy Ravasz László mondaná: "Felejteni, ami hétköznapi és megőrizni, ami ünnepi: ez a lélek dietetikája. Az emlékezet művészete a művészi felejtés."

Az úgy volt hogy jöttek a kínaiak, mint mindenhol. A tornacipők, a polók és a fröccsöntött muanyagtermékek után, lassan már tényleg minden ott gyártanak. Világhatalom nőtt fel a szemünk előtt, a NOB nem is tehetett mást, a 2008-as olimpia rendezési jogát Pekingnek adta. Ha már hazai rendezés, oda is tették magukat rendesen a kis sárgák, kreáltak egy jól sikerült (magyar szívünknek kicsit csalódott) világjátékot, amely éremtáblázatán le is söpörtek mindenkit, még a sporthatalom USÁ-t is...Szépen csendben, fegyelmezetten, ahogy a dolgukat teszik évről évre. De ne szaladjunk a végére, elég lesz nekünk a nyitóünnepségből kimazsolázni a hivatalos dalt. Mondanom sem kell: Made in China! Merthogy szerzője: Qigang Chen, hiába él 1984-től Franciaországban (persze francia állampolgár is) származását tekintve kínai. A szimfónikus mester több komolyzenei díjat is besöpört az évek alatt, és az egész megnyitó zenei rendezője is volt. A hivatalos dal a "You and Me" címmet kapta, s azt hiszem a leglassabb az összes dal közül. Inkább altató, mint lendületet induló, nem egy megszokott olimpiai etűd, tele nyújtásokkal, zavaró hajlításokkal. Vajon hányan aludtak el a megnyitón a sorok között? Ráadásul a kommunista férfikórus, és a csengő-bongó gyermekkórus is megjelenik egyszerre, igencsak szétesővé téve a duettet. A női szólamban a nagy visszatérő - plasztikai műtéteknek köszönhetően a barcelonai olimpia óta egy percet sem öregedő - Sarah Brightmant hallhatjuk angolul, míg a férfi szólamot egy hazai énekesre Liu Huanra bízták, aki kínai nyelven énekel, erősetve ezzel a kétfelé szakadást. Egy szónak is 100 a vége, az olimpia lehet hogy a legremekebbre, de a dal a legpocsékabbra sikerült az összes közül, s csak a kötelező körök miatt linkelem be a bejegyzésembe, na meg elrettentésnek a jövő zeneszerzőinek!

Kapcsolódó bejegyzések:

Offisöl mjuziksz – 1984 – Los Angeles – 1. rész
Offisöl mjuziksz – 1988 – Szöul – 2. rész
Offisöl mjuziksz – 1992 – Barcelona – 3. rész
Offisöl mjuziksz – 1996 – Atlanta – 4. rész
Offisöl mjuziksz – 2000 – Sydney – 5. rész
Offisöl mjuziksz – 2004 – Athén – 6. rész

Az ide vonatkozó dal keresgetésével gondban vagyok. Egyetlen egy számot találtam, ami kimondottam erre az eseményre íródott, az is igazság szerint inkább az olimpia láng útjára. Mint ismeretes az olimpia egyik szimbóluma minden verseny előtt egy sajátos utat tesz meg, amely hagyomány az újkori olimpiák történetében először az 1936-os berlini olimpián esett. Az útvonal mindig az ókori olimpiák színhelyéről Olümpiából indul, ahol az olimpiai lángot tizenegy papnő archaikus elemekkel és hagyományőrző koreográfia alapján, a Nap és parabolatükrök segítségével gyújtják meg, majd indítják útnak. A láng a békességet, és a ötkarikás játékokat hirdetve, a kontinenesek közötti békét szimbolizálva, egyre kacifántosabb úrvonalon, futva teszi meg a kilométereket, hogy útjának végére, az megnyit napjára a fő helyszínt jelentő olimpiai stadionba jusson. Könnyű dolguk lett volna a futóknak 2004-ben, ha a legrövidebb úrvonalat választják, alig pár száz kilométert kellett volna megtenni, Athénig, ezzel szemben majd megháromszorozták az addigi listavezető Atlantai utat (közel 30 000 Km), majd 86 000 km-en keresztül, hat kontinensen átkelve világkörüli fáklyafutást kreáltak. Nem véletlen hát, hogy a 142 napos eseményre önálló számot írtak: Pass the flame címmel. (A videoklipben látványosan meg is jelenítették az utat).

 Angol verzió itt megtekinthető, de a görög valahogy autentikusabb

Érdekesség hogy a számot, annak ellenére hogy előadója az egyik legnépszerűbb egykori görög népzenét játszó Yannis (egyes helyeken Giannis) Kotsiras adja elő, mégis két britt úriember: Trevor Horn jegyzi zeneileg, míg a a bonyolultnak egyáltalán nem nevezhető szövegét: Lol Creme követte el. (A görög fordítást: Na To Pos címmel Lina Nikolakopoulou írta.) Trevor igazi pop- (azon belül is new wave) -ikon a UK-ban. Játszott a Bugglesban (ki ne emlékezne a 33 éves Video Kill The Radio Star számukra), a Yesben, s az Art Of Noise-ban, majd később producerként dolgozott együtt a Pet Shop Boysal, Seallel, Robbie Williamssel, Lea Rymessal, Lisa Stenfielddel, sőt még Ramazottival is. Grammy díjat is bezsebelt a Mindörökké Batman zenéjéért, a Kiss From A Rose-ért, amely 1995 legjobb felvételének bizonyult. Lol Creme pedig azon kívül hogy megírta ennek a számnak a nem túl acélos, szövegét, azért ott volt Trevor mellett az Art of Noise-ban és rendezett egy csomó klippet a Police-nak, köztük az egyik kedvencemét, az Every Breath You Take fekete-fehér "négypercesért" is felelős.

A Pass tha Flame igazi modern, lelkesítő, lüktető dalocska, "Egyesítsd a világot!", ordítja kifelé. A szerző szintipopos múltját le sem tudná tagadni, de azért görög dallamok is bele-bele csempésződtek, legalább egy rövid mandolinos szóló erejéig. A szám pedig már annyira monoton, hogy végére már teljesen átszellemült spártai katonának érzem magam, s már indulnék is a stadionba. Vagy legalábbis futnék a lánggal, el, el, el messzire, egészen Athénig!

Kapcsolódó bejegyzések:

730 nap, 209 bejegyzés, 23 800 oldalletöltés, több mint 120 000 kattintás ez éppen két év mérlege...számokban. Merthogy éppen két éve, egy meleg nyári napon, (ami pont a születésnapomra esett) kipattant valami, ami megvalósult, formába ömlött, és azóta folydogál... Megoszt, , elemez, összefoglal, mosolyogtat, derűt hoz, és elgondolkodtat. Szórakozatni próbál...Kapargatja a felszínt, töretlenül! A mai nap így egy kicsit a Metszeteké is! :) BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT BLOGOM! :)

Az ezredforduló olimpiáját Sydney-ben rendezték, nem is énekelhette volna más a hivatalos nótát, mint egy ausztrál, nevezetesen Tina Arena. A fekete, bogárszemű olasz bevándorloktól származó R&B és pop műfajokban jártas, a legkeresettebb ausztrál énekesek egyike az olimpia idején. A "Flame" című slágert a nyitóceremónián is előadta, több száz gyermek kíséretében. Tina is gyermekként kezdte karrierjét, már hét évesen, 1974-től, egy ausztrál televíziós showban alapozta meg karrierjét, ahol egy őstehetséges énekes kislányt alakított. Első stúdióalbumáig mégis 1990-ig kellett várni. Karrierje ezután töretlen, három évente jelenik meg egy új albuma, és a 6 angol nyelvű lemez mellé 2 franciát is elkészített. (Érdemes belehallgatni francia nótáiba is, hasonlóan dallamos) Az olimpiai dalt egyébként az a John Foreman írta, aki később az Austrálian Idol zenei rendezőjévé vált. Már megint a tehetségek ugye? A dal egyszerű dallamvilágát, néhány fúvós teszi jelentőssé, a refrének elején amolyan indulószerűvé válik az egész. Kell is ez egy olimpia nyitányán! Fülnek kellemesen lágy, hallgatni jó, s a gyermekkórus elhelyezése is ötletes. Hiába gyerekekkel (no és ledér nőkkel) bármit el lehet adni, ahogy ezt a dalt is.

A dal egyébként többedmagával képviselte magát a megnyitón. Mivel egy kicsit duettmániás is vagyok, nem mehetek el szó nélkül az egykori Pomádé Sandyje (Olivia Newton-John) mellett, aki John Farnhammal (a "Hanggal" - legismertebb száma ugyanis a You're the Voice) adott elő egy emlékezetes nótát. - Dare to dream (Merj álmodni) címmel. Ez ugyan nem a hivatalos, de annyira fülbemászó, hogy azt csodálom még nem fordították le magyarra. Ami késik az biztos majd jön, de addig is hallgassuk az ausztrál dallamvilágot, keverve a latin gitárral és a magas cékkel, s hatódjunk meg kicsit, amikor Olivia, a stadion közepén Good Luckot kíván minden sportolónak. Szép is ez.

Kapcsolódó bejegyzések:

Offisöl mjuziksz – 1984 – Los Angeles – 1. rész
Offisöl mjuziksz – 1988 – Szöul – 2. rész
Offisöl mjuziksz – 1992 – Barcelona – 3. rész
Offisöl mjuziksz – 1996 – Atlanta – 4. rész

HELYED

Keresni a helyed,
s meglelni azt, hol legjobb
nagy öröm Neked!

Történik nyáron, egy esti kabriókocsmában.

Egy kis asztalkánál fiatal pár ül. a fiú sört kortyolgat, a lány limonádét kavargat szívószállal. Beszélgetnek, láthatóan jól érzik egymás társaságát, bár ahogy kiszűrődnek a mondatfoszlányok nem sok "mélysége" van csevegésüknek. Később egy hasonló korú pár áll meg a párocska asztalánál, barátok. Nagy az öröm, érkezésükre, a lányok egymás karjaiba esnek, puszik csattannak, párosával.

Pillanatnyi hallgatás, megfagyott a levegő...

- Na voltatok strandon?
- Igen, még a víz is nagyon meleg volt...

S a bájcsevej folytatódik, tovább az éjszakában, s csak a parányi szünet jelezte valami leesett...

Hát tényleg ennyire figyelünk a másikra?

Sokszor gondolkozom azon, hogy mitől érdekes valaki, egyáltalán kell-e érdekesnek lenni, és hogy az ha egy kapcsolatban a másik érdekes számunkra az fontos-e, s a másiknak fontos ha érdekesek vagyunk?
Ha kimondom ezt a szót érdekes, van benne egy kevés negatív érzés. - Milyen volt a film? - Érdekes. Nincs kimondva, de ott van benne, nem igazán nyerte el az ízlésünket. Mennyivel más ha azt mondom izgalmas. Tele van pozitív töltéssel. De az érdekesben mégis van valami fojtott vonzalom, egy kihívás, hogy megfejtsük, egy gyenge szál ami mégis odahúz, egy eddig nem megszokott séma, egy piciny különlegesség, egy falatnyi kíváncsiság, s még izgalmat is hordoz. Tapasztalataim azt mutatják ez azonban kevés. A megszokott sablonok, a rögzült sztereotípiák, azok mindig elmossák az érdekes embereket. Lassan már kíváncsiak sem vagyunk. Az érdekesekkel foglalkozni kell, kiismerni, megfejteni, kibontani, s ott van az izgalom is, mit rejt, mi lesz benne, akár a karácsonyi ajándékbontogatásnál. Erre azonban egyre kevesebben szánnak időt, inkább választják azokat a borítékokat amelyekről tudják mit rejtenek. A zsákbamacskák ideje lejárt, hiszen csalódni senki sem szeret. Nem is feltétlen kell, ha elvárásainkat nem emeljük az égig. De akkor hol marad az izgalom? Bárki bármit is mond, én azért továbbra is keresem az érdekes embereket, főleg azokat akiknek én is érdekes vagyok...