Ahogy öregszem, egyre kevesebb dologra emlékszem. Pedig azelőtt majd minden pillanatomat fel tudtam idézni. Nevek, arcok, szövegek, képek, dalok, impuzusok, történetek, Csak úgy előjöttek, könnyeden, régről és nemrégről egyaránt. Csak fellapoztam az "agyi noteszem" lapjait, s már meg is volt. De mára valahogy már nem olyan olajozot az egész, néha több perc is eltelik mire előkeresem, s sajnos van hogy napokig csak keresem, s van dolog amit meg sem találok. Pedig a notesz ott van, csak a lapok kevesebbek benne, vagy elkopott a bejegyzés, vagy felül írtam mással. Agyunk kapacitása tudom véges, rájöttem, - a mindent tárolok benne történet - nem kivitelezhető. Az a sok felesleges dolog amit beletettem, csak csökkenti a kapacitást. Illetve csökkentené, mert azt tapasztaltam: az igazán fontos dolgok megmaradnak. Mind, egytől egyig. Már csak az a kérdés, mi teszi őket olyanná, hogy bármikor játszi könnyedséggel elő tudjuk húzni őket, s pontosan fel tudjuk idézni azokat, bárhol is legyünk. Szerintem beleégetünk egy jelet, egy impulzust, egy számot, vagy tudomisén mit, de hogy megjelöljük az biztos. Mint a fényképezőgép dátumbélyegzője, jelölünk, s a jelöltek nem vésznek el. Sohasem. Ők a fontosak. A kevésbé fontosak kopnak, elvésznek, őket körbeveszi a felejtés s ez pont így jó. A jelölés mechanizmusára pedig rá kell rájönni, mert ahogy Ravasz László mondaná: "Felejteni, ami hétköznapi és megőrizni, ami ünnepi: ez a lélek dietetikája. Az emlékezet művészete a művészi felejtés."
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.