Mindig

Egy ballonkabátos öregúr áll a tér közepén. Február volt, kicsit kopottas kalapját a reggeli napfürdő bearanyozza, arcát a nap felé fordította. Egy aprócska óvodáskorú srác gurul oda mellé "motorjával", aki eltávolodott az anyukájától épp:

- A bácsi mit csinál itt?
- Megjött akire vártam.
- Dehát csak ketten vagyunk itt. Rám tetszett várni?
- Nem. Másra vártam.
- Anyura? Mindjárt jön.
- Nem, rá sem, arra nem lehet várni akit nem ismerek. - mosolyodott el.
- Dehogynem, én például mindig várom a Jézuskát, pedig nem is ismerem.
- Tényleg, igazad van - helyeselt az öreg.
- Régóta tetszik itt várni?
- Igen, már vagy három hónapja nem láttam.
- Hogy hogy? Nem is beszéltek mobilon?
- Vele nem lehet.
- Akkor minek tetszik várni, ha még beszélni sem lehet vele?
- Mert jó hatással van rám. Szeretem ha símogat, ha megérint. Kicsit megváltozik körülölttem minden.
- Akkor biztos anyura vár, Ő simogat engem, s szeretem ha megérint!
- Nem, ez esetben biztos nem rá vártam.
- Pedig itt jön. - s az anyuka már fogta is kezét s indultak tovább az óvodába. Szép napot! - üdvözölte az öreget.
- Köszönöm, viszont, Önöknek is!
Továbbhaladva csak furdalta a kíváncsiság.
- Anyu, szerinted a bácsi mire várt három hónapig?
- Szerintem a napfényre.
- Dehát miért, nem te mondtad mindig hogy a felhők felett is mindig süt a nap?
- De igen, csak így azért más.
- Tényleg más, már én is érzem, amióta megfogtad a kezem!