Szerepek. Nemcsak a színpadon. Az utcán is. Trendi nő, üzletember, művészlélek, alternatív rocker, szórakozott professzor, sármőr, partyarc, csinibaba, deszkás és még folytathatnám a sort. Ugye beugrottak a képek? Sokan vagyunk, különbözünk, mégis megvannak a csapások. Sztereotípiák. Talán mert egy csoporthoz tartozni kell, vagy csak az érvényesülés egyszerűbb, vagy mert követni kell a trendeket - nem tudom. Félek is a többség csak magára aggatott jelmez. Persze annak eldöntése, mi mögött ki van, az sok-sok idő, amiből kevés van. Nem lenne egyszerűbb ha azok lennénk akiknek látszunk? Talán magunkat sem csapnánk be, s még az is lehet jobban áll a tükör előtt!

"egy színes rongy nekem nem sokat mond, (...) az legyél, akinek látszol és annak látszodj, aki vagy"

Sztevánovity Dusán

.

Az idő meg csak telik...a Metszetekkel is...

TAVASZ

NYÁR

ŐSZ

TÉL

Élmények. Csak jönnek az ember életében, megszámolhatatlanul. Sorba, ahogy a homokóra szemcséi peregnek. Válogatni nemigen tudunk, csupán szelektálni. Így alakulnak a csoportok: Jó, rossz, kellemes, kellemetlen, kínos, üdítő, derűs, hideg, meleg, romantikus, meghitt...Az arányok mindenkinél eltérnek. Mivel elég sok élményünk van, a fontosabbakat (a könnyebb megtalálhatóság és az egyszerűbb emlékezés okán) gyakran kapcsoljuk össze őket tárgyakkal, színekkel, formákkal, helyszínekkel. Hogy milyen az ideális élményösszetétel nem tudom, csak egyben vagyok biztos: Minden élménnyel több leszel! :)

Te milyen filmet készítenél ha 45 másodpercbe kellene belesűríteni egy hétvégédet? S ha a kéthetes nyaralásod lenne a téma, vagy éppen az elmúlt három hónapod? Esetleg az életed? Ugye nem is olyan könnyű feladat...

Abban biztos vagyok, bármilyen film is készül, tele lesz fontos, meghatározó pillanatokkal. Mérföldkövek.
Chris Milk elgondolkozott, és megalkotta, ő hogy is látja, egy férfi utolsó álmát.

45 másodperc, 23 snitt, egy élet. Megható. Nagyon.

Egy perc a zöldségesnél.

- Jó napot, mit adhatok?
- Szép napot, egy citromot kérnék.
- Csak ennyit?
- Csak egy citromot, köszönöm.
- Mást nem?
- Mást köszönöm nem.
- Nem elég savanyú az élet?
- Nekem nem savanyú, miért magának az?
- Az, én a teát se citrommal iszom, pont ezért.
- Mi lenne ha inkább mosolyogna?
- Gondolja úgy jobb?
- Szerintem biztosan.
- 80 forint lesz.
- Tessék, viszontlátásra.
- Viszontlátásra.

(Örkény István emlékére)

Érdekes nap ez a mai. Reggel majd minden férfi kezében virág: tulipán, hóvirág, szegfű, nárcisz, vagy felismerhetetlen, legyen az cserepes vagy vágott, a szivárvány majd minden színében. Celofánba vagy csak papírba hajtott, szalaggal díszített vagy apró dróttal megerősített. A nap végére mindegyik egy-egy női kézbe vándorol, és este már Ők cipelhetik haza az illatozó csokrokat. "A Rákosi-korszakban a nőnap ünneplése kötelezővé vált, és az eredetileg különböző időpontokban rendezett nőnapot 1948-tól szovjet mintára március 8-án tartották meg. A rendszerváltás után a nőnap Magyarországon is elvesztette eredeti munkásmozgalmi hangulatát, helyette a virágajándékozás dominál." írja a wikipedia. S valóban, virág, virág hátán. Pedig a mai nap többet jelent egyszerű virágos köszöntésnél. A Föld egyik felét (utolsó információim szerint a nagyobbik) ünnepeljük, az életadó testeket, azokat akiket előre kell engedni az ajtóban, akik gyermekként királylányt játszottak, akiket fusztrál itt Európában, hogy egymillió gyermeket kellene szülni évente pedig ők lassan csak egyre vállalkoznak, ráadásul állandóan aggódnak hol is találják meg a gyermek óta várt királyfit, ahhoz a bizonyos gyermeknemzéshez. Akik többsége megveszik a csokoládéért, s akik néhány perc csacsogással képesek a hímneműeket falmászásra kényszeríteni. Szépek, okosak, és pótolhatatlanok! Boldog Nőnapot hát mára! :)

Az egykori Moszkva tér annak ellenére, hogy nevében már megváltozott, még ma is ugyanolyan gyűjtőhely, mint korábban. Semmi nem változott. Közlekedési csomópont, naponta többtízezer ember száll át metróról villamosra, buszról metróra, villamosról villamosra, buszról metróra, buszról busszra. Még állnak a trafikok, az újságos, a csalamádés hamburgeres, a dohányárus. Még mindig itt gyülekeznek a napszámosok, román, magyar, ukrán vegyesen. Ők minden reggel nagy reményekkel állnak ki, áruba bocsátva fizikai erejüket, hátha elviszi őket valaki, és legalább arra a napra jut betevőre. Másnap minden kezdődik előlről. Tegnap még egy népzenéket játszó fiatal társulat is színesítette a reggeli rohanást, épp a metrókijárat előtt csürdöngöltek. Zengett a brácsa, vinnyogott a hegedű. Az alkalmi árusokban sem volt aznap hiány. Vehettem volna terítőt, zoknik, eurót, lapos elemet, de amit legtöbben rám akartak tukmálni az a borotva volt. Villany, cserélhető fejes, eldobható, választék volt bőven. Hirtelen nem értettem miért lettem ennyire potenciális vásárló, hogy három árus is utamba állt, és csak nagy nehézségek árán tudtam őket lerázni. Este aztán megvilágosult népszerűségem, amikor a fürdőszobai tükörből visszamosolygott egy háromnapos borostás arc! :)

Jó dolog felérni egy lépcső tetejére, nem igaz? De a legelső lépcsőfokot megtenni mindig nehéz feladat. Így van ez a célokkal is. A célok fontosak, életünkben központi szerepet kell hogy játszanak. Olyanok mint a lépcsők. Ha nincsenek, könnyed a járás, de értelmetlen, mondhatni céltalan. Ha van, akkor el kell indulni felfelé. Rögös az út oda, nem kevés kitartás kell hozzá. Manapság egyre több a nehezítő körülmény. Kezdetben magunknak nehezítünk, majd a magassággal jönnek a külső tényezők megszámlálhatatlanul. Számoljuk a fokokat, mintha sose lenne vége. Sok-sok akaraterő, hit, és szeretet kell a magasság leküzdéséhez. De minél magasabbra jutunk annál könnyebb lesz az a bizonyos út. Fogynak a fokok, közeleg a tető, a cél. S ha felértünk, onnan büszkén nézhetünk lefelé, megcsináltuk! Fel is néznek ránk, hisz feljutottunk! Fent megpihenünk egy picit, erőt gyűjtünk, hogy aztán egy új lépcső megmászása ne okozzon gondot. Ám az új első fokai, semmivel sem könnyebbek. Ilyen az élet, egy nagyon hosszú lépcső, vagyis a céljaink sorozata.

Valentin-nap. Megint egy átvett "szerzemény". Aki már olvasta a blogom, az tudja, kategorikusan elutasítok minden más országból beszivárgó, globálisan terjedő, sokszor üzletszerű indíttatásból átvett hagyományt. A mai nap sem kívétel ez alól. Sokan azért tartják eme ünnepet, mert a szerelemhez kapcsolódik, azzal meg ugye nem illik szórakozni. (Bár az utóbbi időben már ez sem igaz.) A szerelmes párok ma apró ajándékokkal lepik meg egymást. (A hagyományok szerint egyébként elég lenne üzenni, - ha már Szent Bálint cselekedetéből ered az egész hagyomány -, de az üzenőkártyák piaca helyett nagyobb biznisz az ajándék és virág.) Szép gesztus, bár ehhez nem kellene ünnep. Aki szerelmes annak minden nap ajándék, s minden nap megajándékozza a másikat. Már csak azzal az egyszerű ténnyel is, hogy Ő van neki. Ezért nem gondolom hogy egyetlen napot is ki kell ragadni ebből a földöntúli állapotból.
Ma azok ünnepelnek akik találtak. Szerencsével, hittel megtalálták azt, aki számukra fontos. Vagy megtalálták azt az érzést amit hiányoltak, amit kerestek. (Ez persze nem esik mindig egybe, jó lenne erre törekedni.) Így akár lehetne ma a Megtalálás napja. Vagy ha úgy tetszik: FINDING DAY. Át is rakhatnánk másik dátumra, hátha átvesznek végre tőlünk is valamit...
Mindenesetre azért én azt mondom: "A szerelem nem csak egy napra való!"

Az ember társas lény, mégis akadnak pillanatok, napszakok, éjjelek és napok, hetek, hónapok, életszakaszok, amikor egyedül kell lennie, mert „Egyedül születünk, egyedül élünk és egyedül halunk meg„
Az egyedüllét egy állapot, amikor csak magaddal lehetsz. Nem szól bele senki életedbe, nem utasít, nem kapsz tanácsot, nem is mondhatod el senkinek bánatod. Amikor egyedül vagy, ismerkedsz. Magaddal találkozol. Gondolataid legmélyebb alapjait tárod fel, elemzed eddigi életed, felrajzolod a jövőd. Átértékeled kapcsolataid, elemezel, feltöltődsz. Nem zavar a külvilág, nem térít el a tömeg. Minden úgy ahogy TE magad akarod, befolyásoktól mentesen. Megérzed az élet struktúráját, megismered szándékaidat, rendet teszel lelkedben, fejedben. Megvan a sajátos szépsége, méltóságos állapot, és tejesen pozitív kisugárzással rendelkezik. Ekkor nyer értelmet életed.
Az egyedüllét nem keverendő össze a magánnyal. Nagyon nem. Azzal, ami elől mindenki menekül, hiszen egy lehangoló, sötét, negatív állapot, s könnyen átcsaphat depresszióba. Az ember mindent kitalál csak hogy ne legyen magányos. A magány tényleg félelmetes, joggal tartunk tőle. Épp ezért barátokat gyűjtünk, ismeretségeket kötünk, elvegyülünk a tömegben, családot alapítunk, és még sorolhatnám mennyi mindent teszünk ellene. De csak azért fenntartani kapcsolatokat, mert félünk a magánytól becsapás, mi több önbecsapás. A nem őszinte cselekvések helyett, csak meg kellene tanulni egyedül lenni...
Amikor ilyen "magány közeli" állapotba jutok, mindig az a nyúlfarknyi történet jut eszembe amely a rongyosra hallgatott magnókazettáról vésődött be a szürkeállományomba, Felix Salten regényéből készült hangjátékában. Az öreg fejedelem odalép a mezőn nyivákoló, anyját hívogató Bambihoz és így szól: "Nem tudsz egyedül lenni? Szégyeld magad!"
Engem ez mindig visszatérít, és sikeresen elkerülöm a magányt. Helyette barátkozom Önmagammal. Mert ha magadat ismered, a világot ismered. S ha a világot ismered, mindenkit ismersz! Vagy ahogy egy barátom mondaná: "Ha szeretsz magaddal lenni, lesz ki szeret magaddal lenni!"