Eljött az idei nyár utolsó napja, hűvösen, szomorkásan, jelezve vége van valaminek. Az utolsóknak egyébként is ez a dolga, jelezni valaminek a végét. Előnyben vannak, mert az ember sokszor csak az utolsókra emlékszik az elsők mellett...Amikor itt vannak, még nem tudjuk ők azok, s ők lesznek az utolsók, később az idő múlásával (amikor rájövünk hogy tényleg ők az utolsók valamiben) válnak azzá. Így lesznek az utolsókból, az elsők. Az utolsók egyediek, megismételhetetlenek, olyan nem lesz több mint "ŐK". Lezárnak egy korszakot, de egyúttal nyitnak is egy újat, egy mást, ami már nélkülük megy tovább. Volt nekünk már utolsó mohikánunk, keresztes lovagunk, jedink és cserkészünk, szamurájunk. Denver (a rajzfimhős) volt az utolsó dinoszaurusz, s láttunk már az utolsó tangót is Párizsban. A Föld az utolsó órájában van mondják, a haldoklóknak pedig midig van egy utolsó kívánsága. Szeretjük az utolsó darab puzzle-t a helyére rakni, s beírni az utolsó szót is a rejtvénybe. Nem várjuk az utolsó dominó eldőlését, mintahogy szeretett sportolóink utolsó fellépését sem. Voltunk mi már egy utolsó éjszakán, szerettünk utolsó vérig, s az utolsó csókig. Ki ne szeretné, ha az utolsó szó az övé? Énekeltük már az utolsó "hangos" dalt, eljártuk már az utolsó "piszkos" táncot. Olvastuk már, vagy ha nem megírtuk az utolsó levelet, s volt úgy hogy elköltöttük az utolsó forintunkat is a pénztárcánkból. Csodáljuk az utolsó vacsoráról készített freskót, s alig várjuk, hogy az utolsó simításig jussunk a vacsora elkészítésében. Átéltük már milyen, amikor az utolsó csepp is belekerül a pohárba, az utolsó érintésbe pedig beleborzongtunk. Szerettünk koncertre járni, pláne ha az az utolsó egy banda életében, s jól tudjuk az nevet aki utoljára nevet! Az utolsó napot meg senki nem várja... Az utolsók nyomot hagynak, kitörölhetetlenül, érzelmek tapadnak hozzá könyörtelenül. Lezárnak és emlékeztetnek. Ilyenek az utolsók, vízválasztók.