Nyikorgott a létra amikor ráléptem első fokára. A többi is hangosan felszisszent miközben felfelé haladtam. Öreg volt már, lassan ki is kell cserélni. Nehéz volt karom alatt egy dobozzal a meredek létrán egyensúlyozni, de épségben felértem. Meleg volt, fent különösen az, mint egy szaunában, úgy éreztem magam. A cserepek között beszűrődő fény titokzatossá tette az egész teret. Árnyékok mindenütt. A félhomályból előtűnt egy hintalófej és centis porlepte már be a rossz orosz tévét is. A kacatok dohos szaga áradt szerteszét. Rengeteg doboz mindenütt, s most hoztam még egyet, pedig már így is zsúfolásig telve az egész tér. "-Nem kell azt becsomagolni" - visszhangzott fejemben anyám néhány perccel ezelőtti mondata. De én hajthatatlan voltam, s a filctollal gondosan megjelöl dobozt letettem a többi közé. Megkönnyebbülést érezve hagytam ott ezt a különös világot. A múlt kísértete járta helyen csak kidobott, megunt, használhatatlan dolgokat találunk. Ide hordjuk mindazt amit már nem használunk, s amiktől lent már alig férünk el. Így tettem akkor én is, mint oly sokszor már. Az utóbbi időben azonban csak üres dobozokat vittem fel. Ennek ellenére mégis tele van a padlás.Tele, az üres ígéretekkel...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.