Bohóc a porondon

A vándorcirkusz sátrában elhúzták a függönyt, Pedro a bohóc még sosem látta a közönséget. Első alkalom volt, hogy porondra lökték. Esett is egy nagyot. Mindenki nevetett. Ez a nap is eljött. El kellett jönnie. Gyerekkora óta várta ezt a pillanatot, most mégis azt érezte, még ne, most még ne. Az apja aki szintén bohóc volt mindig mondta: "Eljön majd a te időd!" Most eljött. Felállt remegő lábakkal, és középre gyalogolt. Jelmeze a szokásos bohócokra jellemző nagy cipő, piros krumpliorr, keménykalap, selyemruha. Fehér sminkjén erős kontúrok hangsúlyozták a vidámságot. Épp csak Ő nem volt vidám. Ideges volt, mint mindenki amikor valamit először csinál. Tenyere izzadt, homloka verejtékezett, már a smink is folydogált lefelé. Melege volt. Ott állt teljesen egyedül, minden lámpa Őt kísérte. - Játszanom kell, nevettetnem - súgta egy belső hang. Nekikezdett, de dadogott. Mindenki nevetett. Kapkodta a levegőt. Tipegett kettőt s megint megbotlott saját lábában. Mindenki nevette. A porondmester, aki hátulról közelítette meg, lelocsolta egy vödör vízzel. S megint mindenki nevetett. Behoztak neki egy széket, de mielőtt ráült volna kihúzták alóla...megint elesett, és mindenki tovább nevetett. Majd egy virágcsokrot hoztak neki fájdalomdíjul, amiből víz fröccsent az arcára. És megint mindenki nevetett. Persze neki fájdalmas volt az esés, kellemetlenül hideg a víz, ráadásul továbbra sem találta helyét a manézson. Arcizmainak feszültségét eltakarta hófehér púderja. Szenvedett. Ez a siker? - villant át az agyán. - Én vért izzadok, a többiek meg nevetnek? Rajtam? Minden kezdet nehéz, talán belejövök. Majd a taps kárpótol. Kárpótol mindenért. Mert a sikernek ára van, és néha elég drágán adják...