A. Einstein idézetei között kutakodva az alábbi mondatot találtam:
“Tartsd a kezed egy percig a forró kályhán, meglátod, egy órának fogod érezni. Beszélgess egy csinos nővel egy órát, mintha csak egy perc lenne. Na, ez a relativitás.”
Bizony, vannak percek amik órákká változnak, s vannak órák amiket egy percnek sem érzünk...Persze ez is attól függ mihez viszonyítunk, vagyis minden (de minden) relatív. Köszönjük Einstein! Emlékszem az egyetemi vizsgákon töltött percek sosem akartak eltelni, mikor lesz már vége járt állandóan a fejemben. A fogorvosnál tartó kezelést is órákon át tartónak éreztem, annak ellenére, hogy csak néhány perc volt az egész beavatkozás. Ennek ellenpéldája mondjuk egy lebilincselő könyv olvasásakor, vagy egy tetszetős film megtekintésekor következik be. Csak úgy röpül az idő, mondhatni. De miért is? Az embert ilyenkor elragadják a kellemes érzések, s megszűnik a körülötte lévő világ. Egyetlen dologra koncentrál, és átadja magát a végtelennek, had vigye, repítse. Ezekben az esetekben úgy érezzük, pillanatokat élünk át, mégha maga a tevékenység órákon át tart. Vagyis a kellemetlen dolgokhoz viszonyítunk. Azokhoz a kínos pillanatokhoz amik pont ellentétesen viselkednek. Egy tartalmas beszélgetésben egy percnyi szünet olyan végtelennek tűnik, mint ahogy a postán sorban állva töltött két percet is húsznak gondoljuk.
Ekkor is relatívan gondolunk, hiszen az örömteli pillanatokat vesszük alapul, amik jól tudjuk igen rövidek! Az életünk célja tehát nem lehet más mint ezen rövid pillanatok keresése, kutatása, átélése, megszerzése, s valamilyen módon tartósítása...
Hívjuk el hát a lányt újra egy beszélgetésre, s kerüljünk messzebb a kályhától! :D
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.