Kiszálltam a metróból, s már el is hagytam a mozgólépcsőnek épített üvegdobozt, amikor is temérdek narancs gurult a lábam elé. Kapkodtam is a lábam nehogy valamelyikre rálépjek. Az történt ugyanis, hogy a közeli zöldséges felborította a lédús gyümölcsökkel teli dobozát, azok meg követve az út lejtését, gurultak, egyre messzebb, tovább. Megérezték a szabadságot, kiszabadultak egy pillanatra, megszínesítették a szürke aszfaltot, mosolyt csaltak a arcomra, hogy aztán visszakerüljenek a zöldséges kapkodó kezeinek segédletével a ládába. Szoros zsúfoltságuk nyomasztó. Egyetlen bizodalmuk, hogy akad majd valaki, aki majd kiemel, aki elvisz, akinek én vagyok a kiválasztott. S akkor újra érzik majd a szabadságot, kitörnek a fogságból, mennek majd tovább, el innen, egy szebb egy új világ felé, hogy küldetésüket teljesítve hasznossá tegyék magukat, s egészséget, jó ízeket, finom illatokat, színt adjanak át megmentőjüknek. Valahogy az ember is ilyen egy nagyvárosban. Szoros zsúfoltságban él embertársaival, s vár Valakire, aki majd mindent megváltoztat, aki majd kiemel, s akinek színezhet, aki mellett szabadabb...
Mentsük hát meg a narancsokat! :D
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.