Gyerekkoromban szerettem köveket dobálni a tóba. Mindegy volt kicsi, vagy nagy, mindig hullámzott, és csobbant. Ez is volt a lényeg, rombolni a víztükröt. Az hogy mi lesz a kövekkel, mekkora hullámokat gerjeszt, hová kerül a dobás után nem érdekelt, jött a következő, amellyel megint megtörhettem a rendet. Felnőttem, köveket már nem dobálok, ellenben jeleket igen. Jeleket a nagyvilágba. Puszta létemmel, megjelenésemmel, cselekedeteimmel. Rombolom a rendet megint, egyetlen különbség van csupán, most már érdekel hová is kerül, milyen érzést generál, kiben mit vált ki. Visszaigazolások. Fontosak. Csak ne lennének sokszor rejtve. Mert a virtuális világunkban egyre több sajnos, elfedve marad. A bizonytalanság meg nő, jó úton járok, jó dolgokat teszek, mosolyra görbítem a szájakat, nem vagyok túl sok? Millió kérdés, majdnem annyi, amennyi kő van a tóparton...A végén még azt is el kell dönteni, érdemes-e még dobálózni?

[caption id="attachment_3178" align="aligncenter" width="491"] Varga Móni: Kacsázás a Dunánál[/caption]