Elsőnek lenni jó dolog, bárhol is legyen az ember. Megnyerni valamit, maga mögé utasítva a teljes mezőnyt, a legjobbnak lenni valamiben, méltó büszkeséggel ruházhatja fel azt, aki eléri. Dicsőség, siker, öröm. De nem csak a versenyszellem értelemében lehet valaki első. Ki ne emlékezne első szavára, első betűjére, vagy első csókjára? Mindenki megingott az első lépéseinél, és sosem felejtjük el amikor először ettünk paprikás krumplit! Emlékszünk ki volt az első ember aki levegőbe emelkedett, vagy az első ember a Holdon? Ki lépett először az amerikai kontinensre, és ki olvasta fel először a Nemzeti dalt? Tudjuk, hát persze, hogy tudjuk! Mert az elsőket megjegyzik, felírják, elmentik. Utánuk ugyan megtették, elérték, megcsinálták már "akár több ezerszer" mások, mégis ők voltak a legkorábbiak, az úttörők. Az első megnyitnak, elindítanak, de mondhatom beindítanak. Valami újat. Első pedig csak úgy lehet valaki/valami, ha utána lesz másik aki/ami “belelép ugyanabba a cipőbe.”
Az elsők páratlanok, mindig egy van belőlük. Ők elhozzák a kezdetet. Nehéz dolguk van így, hiszen minden kezdet nehéz. Az újdonságot hozzák, egy olyan valamit, amit addig még nem tapasztalhattunk. Hoznak vele kíváncsiságot, s izgalmat, misztikumot. De Átjárja őket a bizalmatlanság, kellenek ők nekünk? Nem biztos, épp ezért nehezen választjuk őket elsőre...meg amúgy is az ember hajlamos félni az újtól! De ha eljönnek, (s követi őket több hasonló), akkor fontossá és meghatározóvá válnak életünkben. Az idő múlásával pedig megajándékoznak bennünket szép emlékekkel...

Kapcsolódó bejegyzés: Az utolsó(k) .