Sietős reggel

Történik 2017 novemberében Budapesten.

Esős nap volt november huszonegy. Hajnalban még csak szemerkélt, de reggelre szakadt. Éva korán ébredt, s elment az életkedve is amikor kinézett reggel az ablakon...Nem szerette az esőt. Hosszú nadrág szoknya helyett, a napszemüveg már nem takar, lassan a télikabát is elkél a ballon helyett...sehol a nőiesség, egy kivillanó boka, egy mélyebb dekoltázs, nyakig kell burkolózni a sálba. Ezt hozza az ősz. "Ez van, ezt kell szeretni." Mindig ez a mondat villant fel agyában, amit apja oly sokszor elmondott neki, amíg élt. 

A ruhaválogatás és a napi smink miatt már majdnem tíz perc késésben volt a munkából, amikor kilépett az ajtón. Annyi ideje se volt már, hogy a kedvenc zenéjét elindítsa telefonján, csak rohant a metrópótlóhoz. Basszus, elkések tuti....plusz tíz perc biztosan kell az átszálláshoz. Még el sem kezdődött a nap s egyre mélyebbre zuhant.

Felszállt a buszra, tömegnyomor, pár lépéssel jutott csak beljebb az ajtónál. A hely annyira szűkös volt, hogy a telefonját se tudta elővenni. A megszokott cselekvés ezúttal elmaradt, nincs levélellenőrzés, nincs üzenet, nincs zene, csak a tömeg. Lehet bambulni kifelé, de a párás ablakon ez lehetetlen. Jelen állapotban ha csak nem a földet nézi, kénytelen itt ott egy-egy szempárba akadni...Gyerekkorába volt hasonló, amikor a homokozóból két lapát közül felnézett pajtásaira. Elindult a busz. Egy idős bácsi unokáját okítja a piros lámpa tiltó jelzésére, s magyarázza melyik szint mi követ. Mögöttük egy anyuka babakocsiban épp gyerekét csitítja. Mellette a fiatal tizenéves diákok merengenek a mobiljukba, hiába ülnek egymás mellett, nem keresik egymás társaságát pedig vélhetően osztálytársak. Egy fiatal rapper a hatalmas füles ellenére tisztán kivehetően hallgatja a zenét, a mellette álló melegítőbe öltözött középkorú ember pedig a Nemzeti Sport hasábjait falja épp. Sok ember, sok stílus. "Csak hat megállót bírjak ki". - fut át Éva agyán. A kényszerhelyzet, kényszercselekvést szült, távolba mered,  hátha elkerül mindenkit, de a semmi helyett egy szőke srác tekintetét találja meg. A Marci? - nem Ő nem lehet, s  valóban, csak a mélyen beülő kék szemek amik hasonlítanak. Az összeakad tekintet azonban megállóról megállóra fejlődik, a néhány másodperces villantásokból percekké alakulnak, a csikorgó ajtónyitás se lopja el a figyelmet, összenéznek szüntelen - Változott a helyzet: "már csak egy megálló, s leszállok" - kezdjünk hát el felébredni...
A busz lassan megáll a hatodik megállóban. Éva nem kapkodja el a leszállást a kettes ajtónál, kétszer is visszapillant, de a tömeg már eltakarja a távoli ajtót, s vele a hirtelen jött idegent. Ennyi volt, huss. Iparkodva nyitja ernyőjét, mint ahogy a lábát is kapkodva szedi a bank felé, ahol dolgozik. A sietségnek okán a fülhallgatót is kénytelen zsebben hagyni, az esőcseppek sűrű kopogása a cipősarok koppanására válaszol. Pár perc múlva, azonban máshol kopognak, épp a bal vállán. Megfordul, és beülő szemek újra az ő szemére szegeződnek, mi több megszólalnak:  -  Szia, ne haragudj a zavarásért, Peti vagyok. Lassan öt éve csak mobilokba merülő tekinteteket látok a metrókon, buszokon, s nagyon megörülten neked. Van egy használt mobilom, érdekelne?
- Ő, izé....szia Peti...köszi de van...több mint öt éve...